Az állapotom azonban napról napra rosszabbodott, lázas lettem, hánytam és állandó gyengeség uralkodott rajtam. A szüleim ennél a pontnál döntöttek úgy, hogy elvisznek az ünnepek alatt ügyeletes kórházba, ahol biztosra mehetünk, hogy nincsen baj. Rajtam akkor már annyira eluralkodott a leukémia és a bárányhimlő együttese, hogy a kórházra nem emlékszem.

Vért vettek, és azt mondták a családomnak, hogy engem pár napra bent tartanak, de nem kell aggódni, nem lesz komoly gond.

Apukám és a nővérem már szálltak be a kocsiba, amikor az osztályról hívta őket anya: nagy baj van.

A vérvétel ugyanis kimutatta, hogy itt nem csak egy szimpla bárányhimlőről van szó, van itt mellette egy sokkal komolyabb betegség, ami annyira legyengítette a szervezetemet, hogy egyedül nem tudta ellátni a feladatát, ezért lekerültem az intenzív osztályra, és mélyaltatásban lélegeztetőgépre tettek. 11 napot voltam mesterséges kómában, teljesen kilátástalan állapotban.

A 12. napra stabilizálódott annyira az állapotom, hogy az altatást és a gépeket fokozatosan leállították, és én is visszanyertem az eszméletemet. Van egy pillanat, amire azóta is színtisztán emlékszem: amikor anyukámék és az orvosok közölték velem a hírt, széles mosolyra húztam a szám; „Anyu én tudom mi ez, olvastunk róla a német tankönyvben!”. Nem is értettem miért, de mindenki nevetett:)
Ezután egy kemény felépülési folyamat volt szükséges, mielőtt elkezdték a kezeléseket. Mivel a bárányhimlő még mindig fertőzött, ezért többször költöznöm kellett a két kórházam között, a vége pedig az lett, hogy kinyitottak nekem egy osztályt, ahol csak én feküdtem:). Újra meg kellett erősödjek, mert a sok fekvés nagyon legyengített, és akkoriban nagyon utáltam, hogy mindenki kirángatott az ágy kényelméből, de utólag természetesen nagyon-nagyon hálás vagyok.

Miután megerősödtem, átkerültem véglegesen a Tűzoltó utcai gyermekklinika hematológia osztályára, ahol egy elkülönített szobában kezdtem el az öt kemoterápiás kezelést. Sajnos itt sem kerültek el a komplikációk, nagyjából a kezelések felénél felfedezték, hogy az egyik bárányhimlő sebet a nyakamon megtámadták a bacilusok és a gombák, ezért 30 napig minden nap altatásban mélyítették a sebet, ezután pedig szerencsére meg tudták műteni. Emellett küzdöttünk a mindennapi mellékhatásokkal és a bezártsággal, de az ápolóim és az orvosaim annyira a szívemhez nőttek, mindig jó kedvet tudtak varázsolni. Emellett pedig a kezelések közötti hazamenetelekből merítettük az erőt, amikor volt lehetőség a családnak időt együtt tölteni.

Az öt kemoterápia utáni csontvelő vizsgálat azt mutatta ki, nincsenek leukémiás sejtek, és nincs szükség több kezelésre. Hazaköltöztünk, ami egyben az egyik legszebb pillanat volt, de egyben nagyon félelmetes is. Visszajártam fenntartó kezelésekre és vérvételekre, és amikor már stabil volt az immunrendszerem, elkezdtem iskolába járni, visszamentem sportolni, és szépen lassan visszaszoktunk a normális kerékvágásba. 2016 májusában kijelentették: meggyógyultam.

2017 márciusában, amikor már teljesen visszatértem a régi életembe, bejártam suliba, sportoltam és sok időt töltöttem a barátaimmal, elkaptam egy téli megfázást és arcüreggyulladást. Akkoriban mindent komolyan vettünk, és amikor már két-három hete nem múltak a tünetek, illetve az arcom egyik felén nem éreztem az érintést, akkor visszamentünk az orvosaimhoz. Már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben, amikor csont-és gerincvelő mintavételt rendeltek el, aminek már aznap este meg volt az eredménye: visszaestem.

A betegségem visszatért, és ezúttal nem volt elég csak a kemoterápia, erősebb fegyvert kellett bevetni: a csontvelő-átültetést.

Függetlenül attól, hogy teljesen összezuhantam, kérdés sem volt, hogy minden erőmet a gyógyulásba fogom fektetni. A tervezett két kemoterápia között felkerültem az intenzív osztályra hasnyál- és bélgyulladással, de szerencsére végig éber tudtam maradni.

Miután felépült a szervezetem a második kezelés után, elköszöntem a tűzoltó utcai csapattól (akikre a mai napig is rengeteget gondolok), és elkezdtünk felkészülni a transzplantációra. Ezt egy két-három hetes otthonlét előzte meg, ahol volt lehetőségünk a családdal erőt gyűjteni, és mindannyian együtt lenni. Ezután feküdtem be a Szent László kórház csontvelő transzplantációs osztályára, egy steril boxba, ahová csak anyukám jöhetett be hozzám, ő is csak teljes védőfelszerelésben:).

Az átültetést az eddigi legkeményebb kezelés előzte meg, ami minden rosszat kiirtott a szervezetemből. 2017. július 5.-én, a nulladik napon megkaptam az őssejteket egy 30 éves horvát hölgytől, és elkezdődött a várakozás. Alig egy hónapon belül elérte a vérképem a kívánt értéket, kinyílt a boxajtó, és egy sokkal barátságosabb szobába költöztem, ahol anyukám már velem tudott maradni.

Ezek után már csak az erősödésemre koncentráltunk, ami a vírusok és baktériumok miatt nem volt egyszerű, de az év végére már voltam olyan jól, hogy hazamehettem, és csak éjszakára kellett visszajárnom kezelésekre, emellett pedig napközben tanultam a kórházi tanáraimmal.

Idén lesz hat éve, hogy megkaptam az őssejtjeimet, és azóta jól vagyok. Visszajárunk kontrollokra, ami mindig nagy érzelmi hullámvasút, de ilyenkor nagyon jó látni az orvosaimat, és azt, hogy ők is örülnek nekem. Azóta már gimnazista vagyok, jövőre érettségizem, sportolok, sok időt töltök a hét hónapos unokaöcsémmel, és élvezem az életemet. Ezúttal végleg meggyógyultam, és már csak a második életkoromat számolom, nem a kezeléseket:)