Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, akit a kórházból negatív leletekkel engedtek az utcára. Azt mondták neki „tünetmentes vagy, papírod is van róla, most kelj útra, boldogulj”. Egyedül. Ezt már csak én teszem hozzá. Kiléptem a kórház kapuján, és azt se tudtam, hol van a haza. A kezelések alatt talált kapaszkodók, az orvosok bizakodása, a vizsgálatok biztató eredményei, a kezelések, amikről tudtam, hogy hatnak, hogy épp gyilkolják a beteg sejteket, és a sorstársak - mind egy szempillantás alatt tűntek el. A nyomukban félszeg öröm, vagy az érzés, hogy örülni kéne, értetlenség és a meg nem értettség érzése maradt.
Ha minden egyes „hálistennek túl vagy rajtáért” kaptam volna egy ezrest, most dús gazdag lennék. Közel tizenhárom éve vagyok tünetmentes – azt hiszem, ezt már úgy mondják, gyógyult - , és ennyi idő nem volt elég, hogy túltegyem magam az egészen. Béna vagyok? Lehet. De lehet, hogy a rák ilyen ragaszkodó: nem szabadulsz tőle, akkor sem, ha a testedből kiirtották.
Ott lesz minden fájdalmadban. Ha múlik, azért lesz gyanús, ha nem múlik, azért. Jön a pánik, hogy igen, tessék, most megint veszélyben van az életed. Most már tudod, mi vár rád, ami még borzasztóbbá teszi az egészet. És meg kell tanulni újra, hogy nem minden fájdalom rák, sőt, nem minden csomó rák. De ehhez a felismeréshez vezető út rettegéssel, könnyekkel, pánikkal, hisztivel van kikövezve. A félelmed irracionális, sokszor felfogod ésszel, mégis mar a kétely. És nem tehetsz ellene semmit, csak kivársz, hogy teljen az idő, mert ő legalább neked dolgozik. Tizenhárom év után már elhiszem, hogy a csípőfájdalmam nem feltétlen a rák okozza.
Maradt egy mozgáskorlátozott karod. Amiért hálás vagy, mert megmaradt, és mennyivel jobban sikerült a műtét, mint a másik lányé: az ő karjának már csak esztétikailag van jelentősége. Annyi, hogy van. A tied mozog, 45 fokig fel tudod emelni, fogni tudsz vele, simogatni, ölelni, szorítani, csípni, ütni, ha épp arról van szó. De már nem tudsz korcsolyázni, mert félsz, hogy elesel, eltörik, és többet nem rakják így össze. Nem táncolsz szívesen, mert ronda a test mellett lógó kar, és forogni sem tudsz úgy, mint régen, könnyebben kibillensz az egyensúlyodból. Nem leszel már hollywoodi film főszereplője, akiről a tökéletesen gyönyörű szerelme lehúzza a pólót: upsz, bocs, az úgy nem fog menni, leveszem inkább én, jó?
És ez az egész nem számít. Az év 345 napján röhögsz az egészen, viccet csinálsz belőle, még élvezed is, hogy kilógsz. De marad húsz, amikor bal kézzel akarsz kapaszkodni a buszon, az égig akarsz nyújtózkodni, és újra szép akarsz lenni tánc közben. Vannak napok, amikor szar, bármit csinálsz. Olyankor nem marad más, mint a túlélésre játszani. Pont, mint akkor.
Kimaradt a bűntudat. Tíz évembe került, hogy rájöjjek, miért hatol a velőmig Radnóti Huszonnyolc év című verse. Miért gondolom azt, hogy fájdalmasan tudom, mit érez a lírai én. Sokat kellett beszélgetnem sorstársakkal, és olyanokkal, akik elvesztették a gyermeküket. Szégyellnem kellett magam amiatt, hogy élek ahhoz, hogy megértsem, túlélő bűntudattal küzdök. Mert soha senki nem fogja nekem megmondani, miért én maradtam életben, és nem az én szavaim nincsenek rá, milyen csodálatos Ági barátnőm. Nem az én hibám, tudom, hogy így alakult. Az érzés mégis itt van bennem, bennünk, sorstársakban.
Hogy miért tartottam fontosnak mindezt leírni? Mert ijesztően keveset beszélünk arról, mi történik a betegség után. Mert általános tapasztalatom, hogy sok ex-rákos hasonló érzésekkel, gondolatokkal, félelmekkel harcol a mindennapokban. Egyedül. És ha máson nem, hát ezen lehet változtatni.
Végezetül muszáj leszögeznem: habár a betegségem én vagyok, több vagyok, mint a betegségem. Néha jólesne eltávolodni tőle, valamitől, ami ennyire alapjaimban határoz meg. Máskor másra sem vágyom, mint hogy mindenki értse, a betegségem miatt vagyok ilyen.
Nehéz megérteni? Együtt élni vele sem könnyű, hidd el.