Az Érintettek Díj 2019 egyik díjazottja Pektor Gabriella. Tanító, gyógytestnevelő,
sportrekreáció edző, rehabilitációs programvezető, a Pek-torna 120 órás akkreditált
pedagógusképzés édesanyja, számos könyv szerzője, társszerzője. Minden a mozgásról szól
az életében…

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy érintett édesanyaként az Érintettek Díj kapcsán beszélgethetünk. Tanító, gyógytestnevelő, sportrekreáció edző, rehabilitációs programvezető, a Pek-torna 120 órás akkreditált pedagógusképzés édesanyja, számos könyv szerzője, társszerzője vagy. Minden a mozgásról szól az életedben…

Hol kezdődött a pályafutásod?

Egy falusi kis óvodába jártam, Fóton (azóta már városi rangot kapott). Annak ellenére, hogy nem volt sem külön tornaszobánk, nem voltak csodaszép, az érzékszerveket fejlesztő szobai játékaink, az óvónénik minden porcikájukkal hivatásuknak tekintették, kötelességüknek tartották, hogy a mi óvodai életünket örömtelivé tegyék. Az egészséges életre, a természet szeretetére és arra neveltek, hogy az életünkben minél nagyobb szerepet kapjon a mozgás. Úgyhogy már óvodás koromban elhatároztam, hogy felnőttként majd gyermekekkel szeretnék foglalkozni. Később is sokat sportoltam, ami szintén megerősített ebben.

A sport mindig nagyon fontos volt az életemben.

Általános iskolásként szertornáztam, de én voltam a jolly joker, ha kellett, akkor atlétika versenyekre mentem. Szerelmes voltam az egyik fiúba, így eljártam a lövész klubba is, a gimnáziumi éveim alatt pedig röplabdáztam. Aztán elvégeztem a Tanítóképző Főiskolát, ahol szintén a testnevelés tantárgyra specializálódtam. Tanulmányaimat a mozgásfejlesztés, a testnevelés, a gyógytestnevelés szakirányában próbáltam elmélyíteni.

A gyermekeim születése…J

Aztán jött a családalapítás. Két nagy gyermekem van, az egyik 35 éves, a másik 32. A lányom folytatta ezt a vonalat, ő is gyógytestnevelő és fitnesz edző, a fiam a bankszakmában dolgozik.

Nagyon-nagyon élveztem a GYES alatti éveket a saját gyermekeimmel, de rettenetesen hiányzott a mozgás. Olyannyira, hogy a lakásunkkal szemközti óvodában felajánlottam, hogy teljesen ingyen elvállalom, hogy a gyermekeknek mozgásfejlesztő foglalkozásokat tartok. Szép emlékeket, kedves kollégákat, barátokat őrzök a lelkemben az itt eltöltött időből. 2003-ban a VI. kerületi Kincseskert óvodába kopogtattam be a terveimmel, azóta is hetente kétszer, közel ötven kisgyermeknek tartok Pek-tornás mozgásfejlesztő foglalkozásokat. A „Pek-torna” módszerét két kollégámmal együtt hosszú évek tapasztalataira alapozva dolgoztuk ki és tanítjuk meg a lelkes pedagógusoknak. Hálás vagyok az óvodának, hogy otthont adott magának a képzésnek is.

A tanítói évek, majd az Alapítvány…

A gyermekeim cseperedtek, én pedig egy IX. kerületi általános iskolában lettem tanító. Sajnos a kislányom akkoriban sokat betegeskedett, így megpróbáltam átalakítani az életemet.

A lakásunk mellett egy balett terem működött. Így az óvodásaim mellett női tornával és reggeli tánccal foglalkoztam. Ezeken a tornákon ismerkedtem meg Takácsné Stalter Judittal, aki később, 1999-ben az Együtt a Daganatos Gyermekekért Alapítvány vezetője lett. Judit kislánya a kis tanítványom lett, ahogy Judit barátnőjének, Dr. Bakó Katalinnak (ma ő az alapítvány kurátora) Zsófikája is. A két kislány egy óvodai csoportba járt. Judit megkért, hogy egy kicsit mozgassam meg a gyermekeket és játsszam velük az onkológiai osztályon. Mondtam nekik, hogy alapjában véve gyógytestnevelő vagyok, nem gyógytornász. Nagyon féltem, és féltett a családom is. Andor Ildikó gyógytornász akkoriban nagyon sokat segítette a munkámat. Örök életre hálás vagyok érte!

A Gyermekklinika…

Eleinte egy héten csak kétszer mentem be a Tűzoltó utcai Gyermekklinikára dolgozni, most már a pénteki nap kivételével minden nap itt vagyok…

Nekem ezek a gyermekek olyanok, mintha a saját gyermekeim lennének. Átérzem a helyzetüket, az én kislányom is nagyon sokat volt kórházban, más okból kifolyólag.

A szülőkkel is úgy próbálok beszélni, hogy nekem esetleg mi esne jól vagy mi jelentett volna segítséget akkor.

Annak idején a kórházak többségébe csak látogatási időben lehetett bemenni. Később külön kellett fizetnem azért, hogy ott aludjak, például, az alagsorban. Azt látom, hogy nagyon nagy segítség a szülőknek, a gyermeknek, a kórházi személyzetnek, hogy ma már együtt lehetnek a szülők a gyermekeikkel. A test gyógyulása könnyebb, ha a lélek is vele együtt gyógyulhat.

Számomra a kis betegek ugyanolyanok, mintha a sajátjaim lennének, vagy olyanok, mint az óvodásaim. Azt gondolom, ezeknek a gyermekeknek ugyanolyan joguk van a gyermekkornak az összes szépségét átélni. Hiszem, hogy ez szükséges a gyógyulásukhoz, szükséges ahhoz, hogy teljes értékű emberként próbáljanak visszatérni az óvodába és az iskolába. Ebben próbáljuk őket segíteni a Klinika összes dolgozójával és segítő szakemberével együtt.

A Klinikán - azt hiszem - hamar megszerettek a nővérek, az orvosok, annak ellenére, hogy hozzá kellett ahhoz szokni, hogy kicsit felborítom a rendet. Úgy érzem, elismerik a munkámat, szeretettel fogadnak.

Rengeteget dolgozol, mikor jut idő a családra?

Nekem már nagyok a gyermekeim. Úgy gondolom, minden életkori szakasznak megvannak a szépségei. Én hét évig voltam otthon a gyermekeimmel, élveztem, hogy tudok velük sétálni, gyurmázni, beszélgetni, különféle programokra járni. Mindig akkor kezdődött nálam egy új életszakasz, amikor a saját gyermekeimnél is történt valami fontos esemény. Ehhez próbáltam rugalmasan alkalmazkodni úgy, hogy a saját családomnak és nekem is a lehető legjobb legyen. Néha nehéz volt összehangolni, de így visszatekintve - azt hiszem - mégis sikerült.

Írtad valahol, hogy a könyveid is a gyermekeid, több könyved is megjelent szakemberek és szülők örömére.

Az Alapítvány felkérésére Andor Ildikó gyógytornász kolléganőmmel három, ún. Segítő füzet-et írtunk a daganatos betegséggel küzdő gyermekek testi és lelki felépülésének megsegítésére. A „Gyere velem tornázni” c. könyvet minden onkológiai központban megkapják az érintettek, a „Játékos tornaórák”-at együtt írtuk orvosokkal, pszichológusokkal. Ez egyben egy továbbképzés alapjául is szolgál. A negyven órás minősített képzést az Alapítvány teljesen ingyenesen biztosítja az országban működő onkológiai központokban dolgozó segítő szakembereknek.

Mindig megfogadom, hogy nem írok több könyvet.:-)

Nagyné dr. Kovács Ildikó a Magyar Testnevelési Egyetem nyugalmazott testnevelés-pedagógia szakos tanára az egyik példaképem, akit a pedagógia és a szakma koronázatlan királynőjének tartok. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy lehettem a tanítványa, volt a kollégám a Pek-torna képzésben és a mai napig a barátom. A „Kisgyermekek mozgásfejlesztése” c. könyve egy igen értékes és - úgy érzem - gondolatait tekintve ma is helytálló egyetemi jegyzet volt annak idején. Szerettem volna ezt újra közkinccsé tenni, hogy minden pedagógus könyvespolcán ott díszelegjen hasznos segítségként. Én úgy fogalmazok gyakran, hogy ez a „szeretet könyve”.

Mi az, ami feltölt?

Biciklizni, túrázni nagyon szeretek, de többnyire csak nyáron jut rá idő. Örömmel megyek állatkertbe és nagyon szeretem a zenés, könnyed színházi darabokat is.

Mindenki felé szívvel- lélekkel fordulsz. Van-e mégis olyan gyerkőc, aki valami miatt jobban a szívedbe férkőzött?

Éjszaka is van, hogy felébredek, mert eszembe jut egy-egy gyermek, aki már nincs velünk. De próbálom a jó emlékeket előhívni.

A telefonomra nézve, például, az egyik 2/A-s gyermek apukája jut eszembe, aki beállította nekem a készüléket és az összes nevet átmentette a régi készülékemről.

Van egy elefántom, amit nem tudom, kitől kaptam, de ide letették a portára és ráírták, hogy Gabi néninek. Az egy varázselefánt, rá lehet dobni karikákat, a hátára is rá tudnak ülni a kisebbek. Valamiért nagyon szertik a gyermekek.

Mikor megműtötték Debrecenben az egyik budapesti kisgyermeket, el kellett jönni ide, a kórházba az elefántért, mert G. ezt kérte. No és milyen egy szülő, hát azonnal rohant be érte!

A tonhalsalátáról is eszembe jut egy kisfiú, aki nagyon szerette. Nekem is a kedvencem. Úgy emlékszem, egyszer talán mintha hoztam is volna neki.

A külső winchesterem egy olyan tokban van, amit az egyik gyermek szőtt nekem. Tele van a lakásom, az életem ezekkel a dolgokkal… Az nagyon nehéz, mint most is, hogy két olyan gyermek van a Szent László kórházban (csontvelő transzplantáción estek át), akikkel Moszkvában voltam.

Moszkva egy fontos állomás a munkádnak, egy csodálatos fejezet…

Most volt 10. alkalommal, hogy Moszkva megrendezte a Győztesek Versenyét, én kilencszer kísértem az Alapítvány nevében a gyermekeket. Ez egy nagyon jó motiváló erő számukra. Amikor megismerkedem egy gyerkőccel, bemutatkozom neki, akkor mindig megkérdezem tőle, hogy azon kívül, hogy hol lakik, meg mi a kedvenc tevékenysége, mit sportol, zenél, vagy nem zenél, van-e testvére stb.. Nos, ilyenkor mindig mesélek Moszkváról, nem biztos, hogy rögtön az első alkalommal. Moszkva szavakkal nagyon nehezen kifejezhető, csodálatos, és azt hiszem, mindenki számára egy életre szóló élmény.

Az elkülönítő szobákban több gyermeket láttam nagyon rossz állapotban, hosszú időn keresztül. Leírhatatlan érzés, amikor látjuk ugyanazt a gyermeket sugárzó arccal befutni a célba, vagy állni a dobogón a magyar zászlóval.

Most, legutolsó alkalommal az egyik agydaganatos gyermek egy igen nehéz és küzdelmes úton ment végig. Nem tudott beszélni, járni, írni, táplálkozni. Az orvosok, nővérek, a segítő team és a család végtelen hite, szeretete, kitartása segítette őt ahhoz, hogy ott legyen a dobogón most, 2019-ben Moszkvában.

Sorolhatnám az összes gyermeket, akiket csodálatos érzés volt látni nem pizsamában, betegen, hanem sugárzó arccal játszani, versenyezni, táncolni. Látni, ahogy próbálnak udvarolni a fiúk a lányoknak, vagy észrevenni a titkosan szövődő szerelmeket.:-) Volt, amelyikből később még házasság is lett! Ez valami felemelő érzés! Nem is tudom szavakba önteni!

Úgy érzem, hozzám másképp kötődtek ezek a gyerkőcök. Jól esik, amikor fél szavakból is értjük egymást. Moszkvába, például, mindig viszek egy kis egészséges nasit, így, ha nem volt jó az ebéd, ők megkapják a nasit, én meg a savanyúságot. Jó velük lenni, látni őket boldogoknak, felszabadultnak, meg azt, hogy újra önfeledt gyermeknek érzik magukat, és azt hogy drukkolnak egymásnak a versenyeken.

Pont azt mondtam a minap az egyik nagyfiúnak, hogy egyetlen egy jó hozadéka van ennek az egész betegségnek: hogy emberileg annyira megváltoznak a kórházi kezelés után a gyermekek. A pozitív emberi tulajdonságok erősödnek meg bennük vagy kerülnek még inkább felszínre. Jobban figyelnek egymásra, fogékonyabbak a másiknak a gondja, baja iránt, segítőkészek.

Kaptál már egy díjat, a Richter Aranyanyu Díjat 2013-ban.

Igen, 2013-ban az Egészségügyi szakdolgozó kategóriában közönségdíjas lettem.

2019-ben pedig az Érintett Díj!

Bevallom, nagyon meglepődtem. Hirtelen fel sem fogtam, miről is van szó. Álmomban sem számítottam rá, hiszen azért nagyon sokan végeznek itt a kórházban kiváló munkát. Nagyon szépen köszönöm ezt a nagy megtiszteltetést, számomra hatalmas lelkierőt ad!

A terveidről is elárulsz valamit?

Jövő hónapban leszek hatvan éves. Ha több is van mögöttem, mint előttem, remélem, hogy van még egy-két szép évem! Maradok tovább az Együtt a Daganatos Gyermekekért Alapítvány munkatársa, de helyileg máshol fogok dolgozni a gyermekekkel.

Nagyon sok szeretettel gratulálunk az Érintettek Díjhoz, és hálásan köszönjük mindazt a nagy szeretettel végzett, komoly szakmai munkát, amivel segítetted eddig a gyógyuló gyermekeket, és a továbbiakban is jó egészséget kívánunk, hogy megvalósíthasd álmaid!

Somogyi Mona, édesanya

Érintettek Egyesület